 |
||||
FŐOLDAL
|
Egy sötétlő, ős tölgyfa alatt Nemesen az erős szélben Megálltam s rámeredtem, elidőztem alatta Kezeim a térdemen A jadezöld leveleken cserjén, bokron keresztül Kémleltem utam végét Feketén derengett, néma gyász A kastély melynek neve Avend Sietve, az erdő szemein túlra Az éjszaka szörnyűségein túlra A sötétségen keresztül, megláttam a jelet A vakítóan fényes izzást. Elérve a kastélyt, egy borostyánon másztam Fel az arany ablak felé Szívem lüktet, lélegzetem heves Míg küzdöttem az eleven ágakkal A párkány az enyém, felette kémleltem Néma tó a hulló hóban Csend, surrantam a fénylő padlón Ma éjjel, talán vacsorázok A Kék Lótusz, a legenda, a felderengő mítosz Oreg versek és történetek nyoma Az elképzelhetetlen vágy szépsége Férfiak, s Istenek lelkein keresztül nyerve Bőre mint tej, angyali arca Intettek, mosolya megöl Haja feketébb a legfeketébbnél is Történetek, felidézem őket S most itt fekszik az ágyban Teste csodálatos selymekkel fedve Látom kebleit, amint álmában testével együtt mozogtak E látványt mindig felidézem Egy gyertya mutatta az utat Erdőkön, folyókon s hegyeken át Szerelmes testén izzik Árnyak táncolnak a falak körül Közelebb kúsztam, jutalmam felé A Kék Lótusz előttem álmodott Telt ajkai, vörösek mint a vér Lehajoltam, csókolni száját A fénylő szobában Mikor hirtelen, fölébredt Szemei megteltek halállal Selymekből, kezei nyakamra fonódtak Menekülni nincs esély Minden mit láttam csak fogainak rózsaszín húsa Ahogy torkomba mélyed Vérszomjas tenger, mely elnyel Minden színt vérvörösben láttam Oltotta szomját, s nézte amint elcsuklok Gyengéden a padlón Szövetségem oda s halálomat leltem A helybéliek kik ügyelik e helyet Kik lefektettek a megbocsátó földbe S egy Lótuszvirágot adtak kezembe. | |||